A rajzolás kisgyermekkorban a legfontosabb önkifejezési forma. Lenyomata annak, ahogy éppen érzi magát, illetve megjeleníti azt is, hogy mit ért/érzékel a külvilágból.

„A gyerek a valósághoz igazodik, és ugyanakkor belső mintát követ, amely minden ízében érzelmileg és hangulatilag színezve adja vissza a külvilágot. A valóságnak ez az emocionális ábrázolása – a vonalak dinamikája és az eredeti színkezelés mellett – aránytalanságban, zsúfoltságban, túldíszítettségben is jelentkezhet. (…) A rajz cirkalmazása gyakran nem más, mint érzelmi megtapadás egy témánál. Még egy szirom a virágon, még egy fényes gömb a kerítésen – ennyivel is tovább ott lehet maradni, meg lehet hosszabbítani az élményt.” (Forrás: Mérei-Binét: Gyermeklélektan)

Minden egyéni foglalkozáson a mesehallgatás után a gyerekek rajzolnak. Egyrészt láthatjuk, hogy éppen hova helyezi magát a gyermek a mesében, melyik „jelenetet” rajzolja le. Ez a pillanatnyi állapotról visszajelzés, nem vonunk le messzemenő következtetéseket. Kiegészíti a személyes megfigyeléseket, ráláthatunk olyan tartalmakra, amik szemmel nem láthatók. 6-7 alkalom után megnézzük a szülőkkel az egymás után készült rajzokat, láthatjuk, hogyan állnak össze egy folyamattá. Mindenképpen változást tapasztalunk. Színesednek a rajzok; több időt tölt el a figurák kidolgozásával; használja a rajzlap adta teret; megjelennek virágok/kisállatok/őrangyalok. Vagy éppen kirepül a rabló a házból; sok lesz a piros gomolygó háttér; villámok, viharfelhők; a negatív hősöket mély átéléssel csúfítja, torzítja.