Az önbecsülés egyfajta alapvető beállítódás. Arra utal, hogyan érzünk saját magunkkal kapcsolatban. Önbecsülésünk érzelmi folyamatokban gyökerezik, s viszonylag stabilan jellemez bennünket, így személyiségvonásként fogható fel (Kvalem, Soest, és Wichstrom, 2015).

Az önmagukban való hit akkor jön létre a gyerekekben, ha a szülők és a környezetük a megfelelő feltételeket nyújtja. Ha a képességeiknek és a belső lényüknek megfelelő körülményeket akarunk biztosítani akkor kevesebb dicséretet és több feltétlen szeretetet és elfogadást kell adnunk nekik. Minden gyereknek, életkorától függetlenül szüksége van arra, hogy érezze a feltétlen szeretetünket és azt, hogy pusztán a létezésével örömet szerez nekünk. 

Az önbecsülés kifejlesztésének első és legfontosabb lépése,  kimutatni a gyereknek, hogy szereted, és olyannak fogadod el, amilyen. Tudnia kell, hogy megérdemli a szeretetedet (még akkor is, ha néha helytelenül viselkedik).

A gyerekeknek érezniük kell, hogy fontosak. Kényelemben, biztonságban fogják érezni magukat, és, amikor látják, hogy az őket körülvevők elfogadják és szeretik őket, kommunikálni akarnak majd.

A dicséret egyfajta ítélet, ami kívülről érkezik. Amikor a gyerekeink megmutatják nekünk kis rajzaikat, a legtöbbször azt válaszoljuk: Jajj, de szép!. Ilyenkor pozitív ítéletet hozunk a rajz felett. Óhatatlanul meghatározzuk, mi a szép és mi nem. Ezzel elvesszük a gyerekünktől annak a lehetőségét, hogy megélje és kifejezze önmagát a saját, kivételes módján. Ahelyett, hogy dicsérjük a rajzot, inkább méltányoljuk, legyünk kíváncsiak és kérdezzünk róla. Ezáltal azt az érzést keltjük a gyerekekben, hogy tényleg figyelünk rájuk. 

Ha azt szeretnéd, hogy a gyerekek kényelemben és biztonságban érezzék magukat, biztosítani kell az alapszükségleteiket. Ha ezeket megkapják, következő lépésként tanulhatnak új dolgokat  és megismerhetik önmagukat. Ha biztonságban érzik magukat, kevésbé félnek a tévedésektől és könnyebben vállalják az esetleges hibákkal járó felelősséget.

Mindezek adják az önbecsülés alapját.

Forrás: Iben Dissing Sandahl – Sarah Zobel: Fogd a kezem!