Az emberi szó, az emberi kapcsolat nem helyettesíthető sem rikító színű képeskönyvekkel, sem gépekkel. Emellett a képernyő mozdulatlanságra kárhoztat, ezzel szemben a mesékben a főhős járja az útját, cselekszik, mozog – hiszen az ÉLET maga is csupa mozgás. A hős és vele együtt képzeletben a gyermek hegyet mászik, lovagol, megy-mendegél hetedhét országon át, karddal vív. A főhős rendületlenül járja az útját, vele együtt a gyermek is. Így tudja megtapasztalni, hogy csinálni valamit, problémát megoldani, erőfeszítést tenni vagyis mozogni: örömteli dolog.

Ha valódi mesét hallgat a gyermek, akkor a belső képalkotás mellett az érzékszerveit is használja: látás, hallás, szaglás, tapintás, sajátmozgás.

Mondok néhány példát: Tapintóérzék: a boszorkány tapintással akarja megtudni Jancsi elég kövér-e vagy selymesszőrű kisbárányról, tüskés vadrózsa bokorról olvasunk. Szaglás: „emberhúst orrontok”- mondja az ördög. Ízlelés: a mézeskalács ház leírása. Látás: ragyogó kő, üveghegy, aranyhajú királylány. Hallás: akkorát döndült a kapu, vagy furulyaszót hallott.

Ahogy nagy figyelmet szentelünk annak mit adunk enni a kisbabánknak, gyerekünknek, ugyanúgy legyünk körültekintőek és igényesek milyen képi táplálékot adunk.

Sokszor azt tapasztalom, hogy a gyerekek nem tudják megemészteni a képernyőn keresztül kapott képeket. Túl „erősek, vadak” a sárkányok, koboldok, robotok, harcok. Félnek tőlük, nem tudnak velük mit kezdeni, szorongást keltenek bennük. A saját maguk által megalkotott képek, épp csak annyira borzongatóak, amennyire elviselhető a számukra. Így amennyire időnk, energiánk engedi inkább olvassunk meséket gyerekeinknek.