A leggondoskodóbb, legképzettebb szülőknek is alapvető hiányosságaik vannak a gyermeki agy működésének megértése terén. Nem meglepő? Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy az agynak a gyermek életének szinte minden olyan aspektusában szerepe van, amelyet egy szülő fontosnak tart: fegyelem, döntéshozatal, öntudatosság, tanulás, kapcsolatok stb. Voltaképpen leginkább az agyunk határozza meg, hogy kik vagyunk és mit teszünk. S mivel az agyat nagyrészt azok a tapasztalatok formálják, amelyeket szülőként biztosítunk a gyermekünknek, annak ismerete, hogyan változik az agy a nevelésünk hatására, segíthet abban, hogy talpraesettebb és rugalmasabb gyermeket neveljünk.

Az agy változtatható, a tapasztalatok révén akaratlagosan formálható. Agyunk fizikai szerkezete az alapján változik, hogy mi történik velünk. Tehát nagyon fontos, hogyan kommunikálunk a gyerekünkkel, hogyan segítjük őket, mit tanítunk nekik bizalomról, kapcsolatokról, milyen gyakorlási lehetőséget biztosítunk számukra, mi mindent látnak, hallanak, tapintanak stb.  A tapasztalat hatására az idegsejtek egyszerre tüzelnek (aktiválódnak). Az egyszerre tüzelő idegsejtek összekapcsolódnak és egy új hálózatot hoznak létre. Amikor egy tapasztalat újra és újra ismétlődik, akkor az idegsejtek közötti kapcsolatok elmélyülnek és megerősödnek. Szerkezeti változásokat idéznek elő az agyban. Ez a neuroplaszticitás. 

Ennek fényében érdemes átgondolnunk, milyen tevékenységeket engedünk gyerekünknek. Kütyüzés vagy kerti munka pl.

Tehát az agy változik, változtatható és összetett is. Amikor gyermekünk feldúlt vagy nekünk nem tetsző módon viselkedik, akkor az agy különböző területeihez fordulhatunk és más-más eredményre jutunk. 

Fegyelmezéskor a felső agyterületek fogékonyságát szeretnénk megszólítani. Ez segít abban, hogy az impulzívabb alsó területeket hatástalanítsuk. Amikor fenyegetünk, akkor a hüllőagyat szólítjuk meg. De ha kapcsolódunk, odafordulunk hozzá és azt sugározzuk: nincs veszély – akkor van lehetőség  arra, hogy lehiggadjon gyerekünk. 

Az amigdala felel a düh és a félelem feldolgozásáért és kifejezéséért. Az egyik fő feladata az, hogy éber maradjon és riadót fújjon, amikor fenyegetés ér bennünket. Ha megnevezzük a gyermeknek az érzelmet, amit látunk rajta “Tudom, milyen nehéz most neked. Elmondanád mi a baj?” Akkor megnyugszik az amigdala.

Az a cél, hogy a csillapító idegrostokat aktiváljuk a prefrontális régióban, fejlesszük és aktiváljuk őket a szükséges pillanatban. És azt szeretnénk, ha gyermekeink is kifejlesztenék ezt a készséget. 

Forrás: Daniel Siegel és Tina Payne Bryson: A gyermeki elme