„Az emberiség kulturális teljesítményeit, az elmélyedő, szemlélődő figyelemnek köszönhetjük. A kultúra olyan környezetet feltételez, amelyben megadatik, hogy elmélyülten tudjunk valamire figyelni. Ezt a mélyreható figyelmet egyre többször kiszorítja a hiperfigyelem. A hiperfigyelmet az jellemzi, hogy gyorsan vált feladatok, helyszínek, információ források (rádió, tv, internet, óriásplakát, beszéd) között. A hiperfigyelem nem tűri az unalmat. Pedig az unalom fontos lenne a kreatív folyamatokhoz. Ha az alvás a testi felüdülés csúcsa, akkor a szellemi feloldódásé az unalom.” Nincs idő az érzelmek érzékelésére, a negatív, kényelmetlen érzelmeket (például frusztráció, megbántottság, harag) inkább elnyomjuk, nem akarunk tudomást venni róluk. Azzal, hogy folyamatosan zajjal vesszük körbe magunkat, figyelmünket mindig foglalkoztatjuk valamivel, szinte elvágjuk, elszigeteljük magunkat magunktól. Ugyanis érzelmeink éppolyan fontos részei személyiségünknek, mint az értelmünk vagy az akaratunk. Ha minden pillanatunkban cselekszünk, rohanunk, információt fogyasztunk, akkor nem tudunk fókuszáltan odafigyelni és a meghallgatni. Még kevesebb figyelmet szentelünk testérzeteinknek, érzelmeinknek és egymásnak. A napunkat folyamatosan kísérő finom, „halk” érzelmeket nem tudjuk észlelni. Pedig épp e hétköznapi érzelmek észlelése vezethet el ahhoz, hogy együttérzés alakuljon ki bennünk magunkkal s másokkal kapcsolatban is. Ha ezekre oda tudunk hallgatni, döntéseink is jobbak lesznek, hiszen képesek leszünk a valós kérdésekre, valós igényekre figyelni, s azokra keresni válaszokat.

Fontos, hogy lassítsunk le, hogy legyen olyan idő, amikor nem csinálunk semmit, csak vagyunk. Amikor rácsodálkozunk a körülöttünk lévő dolgokra és gyönyörködünk bennük. A lassítás, a csend, a nyugalom létszükségletünk. A valódi figyelem ajándék saját magunknak és családunknak is.

/Forrás: Byung-Chul Han: A kiégés társadalma/